Close
3

Megváltozott a gyermekeimmel való viszonyom

Kedves Serpám 🙂

Egy hónapja voltam Nálad, és hát finoman szólva is, hozott egy-két változást az életembe ez a találkozás 😉
Többször gondoltam már, hogy megírom Neked és az utazáson gondolkodóknak a tapasztalataimat, de aztán úgy döntöttem megnézem mi sül ki belőle kicsit hosszabb távon, s hát ezekről fogok most írni.

Már önmagában a Rád találásom is izgalmas volt, csak arra emlékszem, hogy elemi erővel zúdult rám, hogy ide el kell mennem. Voltak akik féltettek egy ilyen tapasztalástól, de mindannyiszor, mikor ránéztem magamban erre, úgy éreztem, ez nekem jó lesz, ez nekem kell. És ebben mondjuk nem is csalódtam, s én, akinek egyik feladata a saját hitének erősítése, hát mondhatom kaptam egy kis megerősítést is ezáltal.

Kíváncsisággal mentem el Hozzád, valójában nem volt konkrét terület, amivel dolgozni akartam, legalábbis ego szintjén, mert ami a lelket illeti, tulajdonképpen pontosan tudta, mit akar 😀 Az utazás alatt végig biztonságban éreztem magam, még a fizikai tünetek sem zökkentettek ki, és olyan feltöltődve jöttem el, hogy napokig nem tértem magamhoz, csak kapkodtam a fejem a bennem és a környezetemben történő változásoktól. Különösen hálás vagyok az utógondozásért is 😉

Két dolgot emelnék ki azok közül, amelyben történt bennem változás (azon kívül még van vagy másik kettő, ha nem több), mert ezekre volt talán a legnagyobb szükségem, és a mindennapjaimat formálták újra.

Az egyik a gyermekeimmel való viszonyom. Érzékeltetni csak akkor tudom igazán az olvasóidnak, ha kicsit belemegyek… Szóval én, aki önmagamnak sem engedtem meg igazán, hogy megéljem az érzéseimet, nagyon nehezen viseltem, hogy a gyermekeim megélik… mikor sírtak (egész kicsi koruktól kezdve) elfogott valami belső idegesség, konkrétan nem tudtam vele mit kezdeni. Az én drága nagylányom pedig (aki az én kis hasonmásom sok-sok szempontból) olyan érzékeny és megfeleléskényszeres kiscsaj, aki megmutatta, hogy ez így nagyon nem jó. Ki ne akarna jó anya lenni, és láttam, hogy szenved, változtatni akartam. Ráeszméltem, hogy fontos, hogy sírjon, és már “meg tudtam neki engedni”, és páromat (aki hasonlókkal küzd, egyébként nyilván nem véletlen) hasonlóan erre kértem. Nos, annyit elértem, hogy lehetett már az érzelmeket kifejezni, de mondhatom úgy, hogy nagyrészt továbbra sem tudtam vele mit kezdeni, illetve belül ugyanúgy sikítottam, csak uralkodtam rajta (no persze, mikor “jól” voltam). Nos ezen az utazáson olyan élményekkel lettem gazdagabb, amit úgy tudok kifejezni, hogy ez az egész kikönnyült bennem, nem magamat érzékelem, mikor sírnak, hanem őket. Tudjátok milyen érzés, hogy minden erőfeszítés nélkül egyszerűen csak jelen tudok lenni? S hogy ezáltal tényleg segítő tudok lenni a megértésemmel, és nem kell közben magammal küzdenem? Hát állati jó, annyit mondhatok 🙂 Ez persze megadta azt is, hogy bűntudatot sem kell éreznem, s talán a családi női mintáknak is adott egy kis segédletet…

A másik terület azért nagyon durva, mert tulajdonképpen egyáltalán nem számítottam rá. Mondjuk úgy, hogy tudatos szinten egyáltalán nem észleltem, vagy nem akartam észlelni, különben ez a két dolog nagyjából le is fedi egymást. De itt az utazáson megmutatta magát az a belső hiány, amire a lelkem szomjúhozik. És ez azért volt elsőre nagyon mellbevágó, mert nem voltam rá felkészülve… legalábbis az ego-m nem. De közben tudatosult bennem, hogy a lelkem kész, és hamar átment rajtam a felismerés, hogy megvan a következő feladat 🙂 Nagy ugrásnak tűnt, és a türelmemet tette/teszi próbára, de sebaj, úgyis azzal is megvan a magam dolga…

Szóval egyrészt megadta nekem a Veled való találkozás és az Általad vezetett utazás, hogy átfordítsak régóta átfordulásra váró dolgokat, másrészt rámutatott valamire, amire mindeddig mondhatni teljesen vak voltam, mindazonáltal ugyanúgy korlátozott/korlátoz, ahogy a megdolgozott területek. Hálás vagyok az Univerzumnak, hogy utat mutatott Hozzád, hálás vagyok Neked, hogy mély alázattal és maximálisan elfogadó és még a kritikus helyzetekben is segítő hozzáállással voltál mellettem és kísértél, és nem utolsó sorban magamnak is, hogy megengedtem magamnak ezt az élményt! S mivel utazásom még nem ért véget, ki tudja, talán lesz még egy-egy hegy, ahová menvén magam mellé fogadlak 😉

Köszönöm

Méhész Pál - Lélekserpa

Nem csináltam semmi rosszat

Ismerős ez a mondat a gyerekkorodból? Nem csináltál semmi rosszat, még is kaptál érte. Kaptál azért, mert rossz voltál, bocs, eleven, mert felborítottál valamit, rosszkor voltál rossz helyen, útban voltál vagy mert értetlen voltál, vagy épp nem úgy viselkedtél, ahogy elvárták, netán azért, mert sírtál. Veréssel csillapították a sírásod. – Mert a szüleid nem értették az érzelmeid… Most pedig talán Te vagy az, aki nem érti meg saját gyermekét.

Méhész Pál - Lélekserpa

A gazdára talált öltöny

2018.02.08-án kitettem egy bejegyzést a Facebookon, miszerint elajándékozom az egyik öltönyöm. Az eredeti kiírás ide kattintva érhető el. Szép lassan elkezdtek jelentkezni az érdeklődök. Szép és megható emberi történetek érkeztek, egyet kivéve, aki csak esküvőre szeretett volna potya öltönyt 😀 Az óriási volt. Vártam pár hetet, addig jöttek a jelentkezők, majd február 26-án kiírtam, hogy átadásra került az öltöny. Horvátországon keresztül Szerbiába kerül. Hamarosan jön hozzá egy kis történet is.

Méhész Pál - Lélekserpa
Méhész Pál - Lélekserpa