Újra a nagyapám műhelyében vagyok, gyerekként. Annyira intenzívek a képek, mintha fizikai valómban lennék ott. Ülök a lépcsőn és figyelek. Szól az ütött-kopott rádióból halkan a zene, Papa pedig alkot. Sok féle anyaggal dolgozott. Fával, fémekkel és csontokkal is. Most épp különböző kifőzött és kiszárított csontokból rak össze egy szobrot. Csak távolról figyelem, mert számomra rettentő büdös az az enyv, amit épp kotyvaszt a ragasztáshoz. Persze befog. Én pedig örömmel kapcsolódtam ahhoz a precíz, elmélyült állapothoz, amiben alkotott. Igazi menedék volt ez az állapot. Megnyugtatta a kétkezi aprólékos munka, ezt hamar megtanultam tőle.
Akkor még nem tudtam, hogy a csodák helyben vannak és a szakrális helyekre sem kell messze vándorolni és hogy a maga egyszerűségében ez a műhely egy hatalmas szakrális tér volt, ahol rengeteg anyag öltött alakot a kezei között, s keltek életre a szimbólumok. Most, így 38 évesen kezdem csak kapizsgálni, hogy mekkora magiszter volt az öreg, az ezzel járó terhekkel együtt, s hogy én mennyi beavatást kaptam, s kapok Tőle azóta is.
Gyere csak Palikám, fogd ezt meg nekem, szólt, s én mentem. Azt hol fogtam, hol kentem azt az enyvet. Aprólékosan, óvatosan, megtervezett mozdulatokkal. Ilyenkor megállt az idő, nem görbült a tér sem, de még a ketrecben lévő gerle sem szólt egy szót sem, az is csak lesett. Emlékszem, ahogy mindig köszöntek egymásnak mély meghajlással, a Papa a galambnak, az meg vissza. Mi unokák is gyakoroltuk ez, de neki valahogy jobban reagált az a madár.
Amikor életre keltek a szobrok, akkor mindig történt valami, számomra akkor még bemérhetetlen, fantasztikus, szavakkal el nem mondható varázslat. Az érzés még most is itt van, szerencsés vagyok, hogy általa ismerhetem ezt és bármikor visszatérhetek hozzá. Ilyenkor mozdulatlanná vált minden. A műanyag fröccsöntőgép vaskos acél idomára tette le a cigarettáját. Sosem értettem minek gyújtja meg, szívni nem szívta, csak letette és az mindig magától leégett. Füstje képes volt ilyenkor vagy egy méterig egyenes vonalban emelkedni, mozdulatlanul, még akkor is, ha nyitva volt az ajtó és járt a levegő. Ebben a látványban mindig képes voltam elveszni, mert nem értettem hogyan. Próbáltam néha messziről belefújni, hogy mozogjon, hogy érzékeljem, hogy az valóban füst, mert annyira szilárdan állt ott az a vékony kis szürke sáv, mint egy oszlop. Aztán vagy egy méter magasan szépen széthullámzott, ekkor úgy nézett ki, mint egy tölcsér. Érdekes volt. Persze ekkor még nem tudtam semmit a dohány szakrális jelentéséről, a sámáni szertartásoknál magukhoz vett dohányokról, a mapachoról, amit azóta alkalmasint szertartás jelleggel pippantok én is.
Amit a nagyapám művelt a műhelyében az minden értelemben SZERtartás volt. És ez a szent rituálé, a kétkezi alkotás művészete, a műhely, mint szakrális hely a bűzös enyvvel, a szürreálisnak ható kifőzött csontokkal, a dohány füstjével a mostani utazásaim be és kilépő pontjai. Ide érkezem, innen ugrok teret és ide jövök vissza, s veszünk részt együtt kalandokban, s lépésről-lépésre vezet el oda, ahol a sebeket büszkén kidíszítve, ragasztom magam össze, hasonló precizitással. Vele.
Folytatás a Facebook csoportban
További 722 szóban. – Klikk ide az olvasáshoz – Ha még nem vagy tagja a csoportnak, gördíts lejjebb, iratkozz fel a hírlevélre és a kapott kóddal jeletkezz. Ezzel a felvétel még nem automatikus. Válaszolj a kérdésekre, írj rendes bemutatkozást, majd légy türelemmel. Köszönöm.
