Close

Miért olyanok anyai válaszaim, amilyenek?

Vannak találkozások, amit aztán az ember nem felejt csak úgy el, akkor sem, ha azóta sok-sok utazás történt, múlt el. Ez az egyik ilyen. Talán azért is, mert egyáltalán nem utazásnak indult, hanem egy beszélgetésnek. Nem is ismertük egymást, akkor találkoztunk először (ez itt ezen az oldalon viccesen hangzik) és lazán csak dumáltunk. Ültünk a szobában és elkezdett formálódni a téma, s azzal együtt a tér. Ahogy egyre jobban belemerültünk, úgy rendeződött be a mátrix és úgy jelentek meg “láthatatlan” segítők a szobába, s mint ahogy a Pókembernek, hirtelen felállt a szőr a karomon, mikor az egyik “bástya” rátette a vállamra a kezét. Akkor eldőlt. Ebből utazás lesz. Körbenéztem, minden elő volt készítve, nekem már semmit nem kellett tennem, csak Őt is behívni ebbe a térbe… Ekkor kértem, hogy feküdjön le, én pedig rátettem a kezem a homlokára…

Azonnal katarzis. A gondolat sebességével ott is teremtünk egy másig világban és csak úgy zúdultak az információk. Most pedig átadom neki a szót, hogy saját maga mesélje el, hogyan élte meg ezt az utazás. Az Ő levele következik, amit így kezdett: Szia kedves Pál ❤ Küldök olvasnivalót. Megérett, aminek meg kellett érnie. – Közel egy évvel később érkezett ez az üzenet… (ezt csak halkan súgom meg a türelmetleneknek). Én pedig végigpityeregtem az egészet.

Anyák napjára fogadjátok sok szeretettel!

 

Lélekserpa kísért lelkem kanyargós útjain.

Tudtam, hogy egyszer erre is sor kerül. Tudtam, kínzó kérdéseimre a válasz karnyújtásnyira van csupán, csak egy kísérőre van szükségem – valakire, aki kinyitja előttem a titkos ajtót, valakire, aki fogja a kezem, el ne tévedjek a rengetegben, meg ne ijedjek mindattól, amivel szembesülök. Mert, ahogy mindenkinek, nekem is van mivel szembenéznem. Életem számos eseménye töltött el bizonytalansággal, nem ismertem saját reakcióim gyökereit, nem tudtam honnan ered a szorongás, a sehova nem tartozás gyötrelmes érzése. Miért reagálok úgy nőként, ahogy reagálok, miért olyanok anyai válaszaim, amilyenek. Miért utasítok el embereket, eseményeket és miért ragyogok rá másokra. Olyanokra, akiket megvetés, ítélkezés, gyanakvás kísér. Válaszokat szerettem volna. Megnyugvást. Biztonságos (tovább) utazást.

Méhész Pál, lélekserpa volt ott, akire ez a szerep jutott. Elmesélem a kalandot. Tiszta, apró kis szobában fekszem, ittam egy finom, meleg teát. Beszélgetünk, lazulunk. Aztán Kísérőm keze egyszer csak a homlokomon. Alig ér hozzám, én mégis súlyosnak érzem tenyerét. Súlyos és meleg. Süppedek. Eltűnt a szoba, a fények, kísérőm is szellemalakot ölt. Halkan kérdez, mit látok. Látok e valamit. Úgy válaszolok, hogy nem gondolkodok: elemi erővel törnek rám képek. Visszaugrott a lelkem vagy 300 évet. Utazok. A lelkemben is utazok. Befelé, lefelé. Egy zajos, színpompás karaván első kocsiján ülök. Füstszag van, lószag van, emberszag van. Ismerős szagok. Én tartom a lámpást. Nyugodt vagyok, sőt elégedett sorsommal. Sok embert vezetek, de nem én vagyok a legfontosabb ember a karavánban. Erőm nem hatalomból, sokkal inkább tudásból és szeretetből fakad. A gyerekekkel értek leginkább szót. Szeretik meséim. Szeretik érintésem.

 

Mesemondó vagyok és gyógyító.

Hozzám fordul, akinek vigaszra, szép szóra van szüksége. Engem keres, akinek fáj valami. Mesélek sokat. Ismerem a vad növényeket. Gyógyitalokat főzök. Ott vagyok minden születésnél és én csukom le a halottak szemét. Látomásomban boldog vagyok. A helyemen vagyok. Szeretek és szeretve vagyok. DE nem tartozom teljesen oda. A karaván egy nagy folyóhoz ér, erősen szürkül, lámpást gyújtok és úgy döntök, a teljes sötétség beállta előtt még átúsztatom a szekereket a folyó túlpartjára. Ismerem a helyet, tudom, alkalmas lesz táborverésre. Belehajtunk az első szekérrel a vízbe, intésemre – és a lámpást követve- sorba vízbe ereszkedik a többi is. Érzem, erős a sodrás, a lovak félnek. Elcsitul a zaj, mindenki az átkelésre koncentrál.

És akkor leszakad a nyakamból a láncom. Egy hosszú aranylánc minden vagyonom, ami egy ragyogó napmedállal a vízbe merül. Súlyos az arany, egy szempillantás alatt eltűnik. Ijedtemben megálljt intek a folyó kellős közepén. De a többiek nem tudnak megállni. Egymásnak ütköznek a szekerek, megugranak a lovak. Sikoltozó emberekkel borulnak fel a kocsik. Sokan nem tudnak úszni. Vízbe hull, megfullad sok gyerek. A fájdalmat érzem. A tehetetlenség szikláit nyomják agyon szívem. Zokogok. Vízbe ugrom én is, mentem, akit menthetek, de így is tucatnyi ember, apró gyerekek halála szárad a lelkemen. Én voltam gyilkosuk. Egyetlen, ostoba kézmozdulattal váltam hóhérrá.

Fel nem dolgozható a veszteség, a gyász, a fájdalom. Majdnem belehalok. Kísérőm kérdez….. miért volt olyan fontos az a medál. Kérdése nyomán újra süllyedek. Csecsemővé válok hirtelen. Egy erdőben fekszem. Avarral takart be anyám. Érzem rettegését. Nem hagy magamra, de rejteget. Oka van erre. Durva hadakozás nesze szűrődik át a vastag levélrétegen. Apám támadt anyámra, aki velem együtt szökött meg előle. Nem bírta már apám durvaságát. Nem bírta féltékeny rohamait. Menekülni akart, de nem jutott messze. Apám tőre végzett vele. Engem apám nem keresett. Súlyos lépteit sokáig hallom. De csak egy kisbaba vagyok. Tehetetlen. Nyakamban súlyos aranylánc, napmedál. Anyám egyetlen ajándéka. A vér szaga keveredik az őszi avar szagával. Éhes vagyok, sírásom felveri az erdő csendjét. Karaván jön arra. Megtalálnak. Enni adnak. Befogadnak. Így válok mesemondóvá majd gyilkossá közöttük.

 

Zokogva „ébredek”.

Szánom édesanyám, önmagam, az apátlan, anyátlan árvát. Gyűlölöm apámat. Elviselhetetlen kín számomra a vízbe fulladt gyerekek halála. Feldolgozhatatlan. Vagy úgy hiszem. Kísérőm arra kér, nézzek szembe a gyerekekkel. Kérjek bocsánatot. Engedjem el őket. Megteszem, amire kér. És láss csodát: csökken, majd elillan a fájdalom.

Akkor arra kér, nézzek szembe apámmal is. Engedjem el haragom. Tiltakozom. Hosszan támadok. Apám hibáztatom mindenért. Akkor arra kér kísérőm: vizionáljak egy égi segítőt és egy helyet, ahol biztonságban érzem magam. Egy apró kunyhóban találom magam. Egyetlen szoba csak, egy kőből rakott tűzhely, vesszőkből font ágy van benne. Az ágyon aranyhajú lény üldögél. Szeretem aranyhajat, bár nevét se ismerem, tudom, engem véd. Mindig velem van. Valamit főzök épen, amikor kopognak az ajtómon. Apám az. Szeretne bejönni, szeretné, ha megbocsátanék neki.

Beengedem, de gyanakvó vagyok és haragos. Enni adok neki. Tudom, nekem EZ a dolgom. Mindenkit megetetek. Apámat is. Eszik. Közben elmeséli életét. Gyerekkorát. Örökké haragos apjáról mesél, a verésekről, amit kapott. Zord anyjáról, aki soha nem nevetett, soha nem simogatott. Anyámról is mesél: finomságáról, nőiességéről, a fényről, ami belőle áradt. És hogy gyűlölte, abból a fényből anyám másnak is adott. Azt akarta, anyám csak neki ragyogjon. Korlátozta, rabbá tette. Ütötte, verte. Azzal bántotta, én más férfi ivadéka vagyok. Ez volt az utolsó csepp anyámnak. Ezért szökött meg, engem féltett.

Hirtelen anyám is a kunyhóban terem. Arra kér, bocsássak meg neki is, apámnak is. Hogy nem tudtak felnevelni. Hogy önzésük miatt lettem árva. Ő is kap a levesemből. Észrevétlen oldódik a gyász, elillan a fájdalom. Nem tartóztatom apámat. Elbúcsúzunk. Öleléssel engedem tovább apámat. Anyám marasztalnám, de ő csak mosolyog. Hiszen most is veled vagyok- súgja, és hirtelen megértem: a lányommal kaptam vissza őt. Bezárult a kör.

Emelkedem. Már nem sírok.

Nincs miért. Az „utazást” követően hetekig, sőt hónapokig hallgatok. Magam kóstolgatom a gyümölcsöt, amit szakítottam. Ízlelgetem az élményt. Rakosgatom össze magam. Ki vagyok. Honnan jöttem. Hova tartok. Mi volt ez az egész. Aztán hirtelen egy gömbbé áll össze minden. Választ kapok a kérdéseimre. Felismerem és végre teljes valómban vállalom önmagam. Hazaértem végre.

Szívből köszönöm az utaztatást, drága kísérőm. Jó utat mindenkinek!

 

Én köszönöm!

Kedves olvasó! Benned is ott vannak az utazó által felvetett kérdések? Te, akinek még élnek a szülei, s nem jó a viszonyod vele/velük, addig rendezd, amíg esélyed van rá, amíg élnek! Ne feledd, Te választottad őket, dolgod van velük, s általuk magaddal.

Te, akinek ez már sikerült! Gratulálok! Bátor vagy. Légy még bátrabb, mond el minél több embernek a hőstettedet, mert szükség van az ilyen történetekre.

Kedves Édesanya, aki kiléptél a szar kapcsolatodból! Gratulálok! Mutass példát, meséld el történetedet, legyél Ti is mesemondó és ezáltal gyógyító.

Hősök vagytok! TI, akiknek sikerült rendezni zűrös viszonyukat a szüleikkel, vagy netán gyermekeikkel. Hősök! Mert a hősök, nem a Marvelnél vannak, hanem az utcákon.

Meséljetek Anyaságról! Készítsétek fel lányaitokat az anyaságra!
Majd anyáik elvesztésére!

Ölelés!

Tetszett? Érdekel? Jelentkezz!


Kattints fent a Jelentkezés menüpontra, VAGY IDE, töltsd ki az űrlapot és jelentkezz bátran.

Az előző életes "UTALVÁNY" megvásárlásával pedig előre bebiztosíthatod az időpontodat, s előtte érdemes meghallhatnod ezt a vezetett MEDITÁCIÓT.

Méhész Pál

Én abban tudlak segíteni, hogy elkísérlek az utadon. Az én feladatom, hogy kísérjelek, támogassalak abban, hogy a felszínre tudd hozni a blokkod okát, feldolgozhasd jelen vagy előző életeid fájdalmas eseményeit, megszabadulj a szenvedéstartalmától vagy épp megbocsájthass saját magadnak. Az utazás célja, hogy a múlt eseményeinek feldolgozásával megérkezhess a jelenedbe. Az én célom pedig, hogy ebben melletted legyek. A munka jelentős része a Tiéd :)