Close

Nem csináltam semmi rosszat

Ismerős ez a mondat a gyerekkorodból? Nem csináltál semmi rosszat, még is kaptál érte. Kaptál azért, mert rossz voltál, bocs, eleven, mert felborítottál valamit, rosszkor voltál rossz helyen, útban voltál vagy mert értetlen voltál, vagy épp nem úgy viselkedtél, ahogy elvárták, netán azért, mert sírtál. Veréssel csillapították a sírásod. – Mert a szüleid nem értették az érzelmeid… Most pedig talán Te vagy az, aki nem érti meg saját gyermekét.

Bő egy hónapja megkeresett egy nő, egy édesanya, aki csak érezte, hogy jönnie kell utazni, de konkréten nem fogalmazódott meg benne, hogy miért is. Aztán a beszélgetés alatt a gyermekeivel való kapcsolat, s annak minősége került előtérbe, egész konkrétan, hogy kicsi koruktól fogva idegesség és düh árasztja el akkor, amikor a gyerekei sírnak… akkor ő belül csak sikít, így nem tud igazából a gyerekek problémájára figyelni, nem tud odafordulni és csak önmagával küzd.

Mélyére mentünk a dolgoknak.

 

Állj talpra és menj enni

A történet itt játszódik a XIX. századvégi Magyarországon. Édesapád (és majd Te is) a könnyűlovassági fegyvernem katonája, azaz piros nadrágos huszár. Kemény, szabályokat és parancsokat követő ember. Te pedig az olvasás idejére helyezkedj bele a gyermeke bőrébe.

Képzeld el, hogy kisfiú vagy, úgy 5 éves. Épp be vagy zárva a sötét pincébe. Megint megkapod a magadét, mert felborítottad az asztalt a konyhában, miközben sertepertéltél. A büntetést a nagydarab, markos kezű nevelőnő szabta ki rád, miután sikerült szó szerint fülön csípnie, s a fülednél fogva cibált el a pincelejáratig, s lökött le oda, szitkozódó mondatok kíséretében. Te egyszerre vagy nagyon dühös és nagyon kemény is. Úgy teszel, mint akit nem érdekel, mintha az egész nem hatna meg.

Pedig nagyon is meghat. Legbelül, jó mélyen azt érzed, hogy nem vagy elég jó. Pedig Te csak az édesanyádhoz szeretnél közel kerülni, a közelében lenni, de nem tudsz. Nem engednek oda hozzá. Az édesanyád beteg, csak azt látod, hogy az ágyában fekszik, amikor épp be tudsz lesni az ajtó résén, amikor valaki bemegy hozzá ápolni. Se a nevelőnő, se az apád nem mond neked semmit. Nem tudod mi történik a szobában, nem tudod, hogy mi van anyukáddal. Te csak azt éled meg, hogy nem engednek oda hozzá, hogy elszakítanak tőle. Egyre értetlenebb és dühösebb vagy, és csak azt szajkózod: nem csináltam semmi rosszat.

Amikor apád kienged a pincéből, elszaladsz. Érzed, hogy időközben valami nagyon rossz történt. Rohansz az édesanyád szobájához, átjutsz a nagydarab ormótlan tehén nevelőnőn is, sikerült bejutni a szobába, de ekkor apád utolér, elkap, kirángat és jól elver, s közben kiabálja, hogy hagyd már békén anyádat. Hagyd békén anyádat! Hagyd békén anyádat! Te pedig egyre nagyobb fájdalmakkal azt éled meg, hogy Te vagy a hibás édesanyád haláláért. Mert meghalt. És Te összetörve, a szó minden értelmében elárulva összekuporodsz a fal tövébe, és sírva hüppögöd: nem csináltam semmi rosszat.

A nyitott ajtón át látod, hogy összepakolják édesanyádat és elviszik. Te pedig teljes értetlenségben csak sírsz, csak sírsz, azt érezve, hogy Te felelsz anyukád haláláért. Kiszaladsz a mezőre, leszakítasz pár szál virágot és fel akarsz ugrani a szekérre, amire rátették, hogy elköszönj tőle, de ezt sem engedik. Apád a karodnál fogva elkap, és elhúz onnan, hogy hagyd már végre békén. Te pedig csak sírsz, sírsz és sírsz, mire apád azt mondja: Hagyd már abba. Nem kell mindig csak sírni. Ne sírj már!

Ahogy látod, hogy a szekér elviszi édesanyádat, Te csak ott állsz, értetlenül, önmagadat hibáztatva, némán, mert már sírni sem mersz, pedig mély, nagyon mély fájdalom tört rád. De neked erősebbnek kell lenned. Nem szabad sírnod. De belül ordítasz, sikítasz a fájdalomtól és a dühtől. S csak nézel körbe némán. Nézed az embereket, az apádat. Üresség járja át a házat. Senki sem sír. Senki nem akar semmit, mindenki csak úgy van. Üresen. Némán. Belül megszakadva a fájdalomtól. De kívül még csak egy könnycsepp sem jelenik meg senki arcán.

Nem érted, hogy miért nem sírnak. Apád is csak ül az asztalnál, nem sír. Miért nem sírnak? Miért nem? Csak kérdezgeted magadban. Talán nem is kell sírni? Talán ez a normális? – Ilyeneken töprengesz, amikor apád odaszól: Állj talpra és menj enni.

Te pedig lemásolod apádat, az erősnek vélt apádat. És nem sírsz. Többé már nem sírsz.

Később, édesanyád temetésén sem sírsz. Ahogy édesapád sem. De vannak páran a menetben, akik sírnak. Te pedig nem érted. Nem érted őket, hogy miért most sírnak. Akkor miért nem? Egyre dühösebb vagy. Legszívesebben felborítanád a ravatalozó asztalát úgy, ahogy otthon is felborítottad aznap az asztalt a konyhában. De apád rohadt erős. Ő nem sír. Talán neki is sírnia kellene, akkor lehet, hogy Te is sírhatnál. De nem teszi. Így Te sem teszed, pedig tudod, hogy sírás nélkül, most nem is lehetnek igazán őszinték az érzelmeid. Nem élheted meg a gyászt. De elhiszed, amit apád is elhitt, hogy ez a jó. És vele együtt, már Te sem bírod elviselni, ha sírnak.

Te pedig nem sírsz később sem. Mert kibírod. Kibírod azt is, amikor újra és újra be vagy zárva a pincébe. És a pince sötétjében, továbbra is önmagadat hibáztatva megvágod magad pengével. Újra és újra megvágod a karodat, hogy soha ne felejtsd el édesanyádat. A seb mindig ott fog maradni rajtad. A sebet nem fogják tudni tőled elszakítani, úgy, mint anyukádat. Kibírsz mindent. Hogy be vagy zárva, hogy elszakítottak tőle, hogy nem köszönhettél el, hogy nem sírhattál… és most már a vagdosásokat is kibírod.

 

Az alma nem esik messze a fájától

A történelem ismétli önmagát, szoktuk mondani. Igen. Ilyen a karma. Kapunk sok-sok ismétlő lehetőséget a felismerésekre, tanulásokra, megértésekre és a változtatásokra is. A történet folytatásában kiderül, hogy ez nem sikerül mindig elsőre.

Képzeld el, hogy eltelt 21 év, és most már felnőtt férfi vagy. Ahogy írtam, Te is katona lettél. Szemrevaló fiatal katona, aki szemet vetett egy szépséges leányzóra, aki nem rest szép pillantásokkal csábítani téged a ház ablakából. Tetszik neked ez a kacérkodás. Vonzódsz hozzá, de igazából nem engedheted meg magadnak ezeket az érzéseket, de azért több alkalommal is beszélgetésbe keveredtek. Te az utcán állva, ő a ház ablakában. Egy napon azonban úgy döntesz, bemész. Benyitsz az ajtón, a lány meztelenül fekszik az ágyon. Elindulsz felé, de akkor egy csapat férfi lecsap rád, kihúznak az utcára és láncra vernek, s közben jókat mulatnak rajtad. A katona társaid viccelődnek: Hiszen Te nős vagy. Otthon van a feleséged! – neked meg azóta is aktív a gyerekkori mantrád: nem csináltam semmi rosszat.

És igen. Képzeld el, hogy van egy feleséged és egy 5 éves gyereked. Egy fiad. Igen, van egy 5 éves fiad. És levelet kapsz. Levelet, amiben megüzenik, hogy a feleséged haldoklik.

Még épp, hogy 23 éves, de tüdőbajos lett. Félsz, hogy meghal. Aggódsz. Folyamatos idegesség és feszültség telepszik rád. Nagyon mély fájdalom jár át. Nagyon fáj, de nem mutatod ki. Erősnek kell lenned, és ez nagyon dühít.

És ott van neked is a fiad, akivel ugyan úgy nem tudsz mit kezdeni, mint ahogy a Te apád sem tudott veled ugyan ebben a helyzetben. És egyre jobban idegesít. Felbosszant, hogy fel alá járkál, sertepertél, szaladgál. Ő sincs semmiről tájékoztatva, de a maga módján érzi, hogy baj van. Össze van zavarodva, és látja, hogy Te is zavart vagy, ezért a maga egyszerű kis módján próbál neked segíteni. Vizet hoz, odabújik, vidám, amivel csak téged próbál tehermentesíteni, hogy legalább érte ne aggódj. Igazából fel sem fogja, hogy haldoklik az anyja.

Téged pedig leginkább a gyereked idegesít. Felbosszant, a viselkedése, és az is, hogy hogyan tud olyan vidám lenni. És valahol tudod, hogy az bosszant benne leginkább, hogy meg tudja tenni azt, amit Te már rég nem. Meg tudja élni az érzéseit. Te már nem tudsz érezni. Annyi érzelmet kellett magadban az életed során elfojtani, hogy számodra nem maradt más, csak a düh és a harag.

Odabújik az édesanyjához is, de ahogy téged is, úgy Te is leráncigálod az anyjáról. És ahogy a Te apád, úgy Te sem magyarázod meg a fiadnak, hogy azért nem engeded közel hozzá, mert fertőző tüdőbajos, amit nem lehet gyógyítani, és azért nem engeded közel hozzá, mert elkaphatja, és meghalhat ugyan úgy.

Pedig tudod, hogy pontosan erre van szüksége a gyereknek. És erre van szükséged neked is. Hogy odabújhassatok, hogy együtt lehessetek, hogy érezzétek még egymást utoljára, hogy joga van tudni a gyereknek, mi történik körülötte, mi történik a szüleivel, az édesanyjával, s megértésben, méltó módon köszönhessetek el egymástól. Megölelnéd a fiad, de nem ez történik, hanem továbbadod, amit kaptál. Légy erős, nem szabad sírni. Nem kommunikálsz a fiaddal, elszakítod az anyjától, s ő ugyan úgy azt érzi, hogy ő a hibás, miközben nem tett semmi rosszat…

És a történet itt megismételte önmagát.

 

És ismételte magát 120 éven át

Ahogy a bevezetőben írtam, jelen életben annyi változott a helyzet, hogy a főszereplő nő lett, és szült két csodálatos gyermeket. Most nincs senki életveszélyben, nincs súlyos betegség, nem haldoklik senki, de a gyermeki sírás, mint blokk és a düh forrása, megmaradt. A fenti történetek mentén oldottunk és jelöltünk ki új irányt, s építettünk új minőségeket, amelyekben ilyen mondatok születtek:

  • Érdekel, hogy mit érez és gondol a gyermekem.
  • Támogatom a gyermekemet az érzelmei megélésében
  • Bátran megélem az érzelmeimet és a fájdalmaimat
  • Kimutatom és felvállalom az érzelmeimet
  • Értékelem a gyerekeim segítő megnyilvánulásait
  • Olyan közel vagyok édesanyámhoz, amennyire szeretném
  • Hagyom magamnak, hogy érezzek
  • Önmagam vagyok
  • Sírhatok

És fahéjas fondorlattal tettünk még ezt-azt a szereplőkkel, érzelmekkel, stb. Többek közt, gyógyítottuk ezt a késült 5 éves kisfiút, aki azóta is a sötét pincében ült. De most kihoztuk  🙂

Zárszónak kis Csernus Imre: „A szüleid csak akkor fognak tudni elszámolni önmagukkal, hogyha felkészítettek téged az életre. Azt pedig nem lehet úgy, hogy a fájdalmas, traumás dolgokról nem beszélnek, és nem mutatják meg, nem mondják el, hogy ők ezt hogyan oldották meg, majd nem bízzák rád, a gyerekre, és nem nézik, hogyan bukdácsolsz, meg hogyan esel pofára, miközben megállják, hogy ne ugorjanak oda segíteni.”

A szülőség valahol ott kezdődik, hogy felkészíted a gyermekedet a halálodra és hagyod, hogy leváljon rólad. Majd Te is leválsz róla, mert nem a tiéd. Az alapvető önbizalom és bizalom hiányától szenvedhet az a szülő, aki a gyerekét nem engedi el, nem engedi felnőni. Le kell válni egymásról.

De addig is jó utat kívánok!

Hálásan köszönöm, hogy én utaztathattalak.

 

Visszajelzés:

“Egy hónapja voltam Nálad, és hát finoman szólva is, hozott egy-két változást az életembe ez a találkozás 😉
Többször gondoltam már, hogy megírom Neked és az utazáson gondolkodóknak a tapasztalataimat, de aztán úgy döntöttem megnézem mi sül ki belőle kicsit hosszabb távon, s hát ezekről fogok most írni.”

Időközben, az utazó írt egy visszajelzést, amit itt olvashattok el teljes terjedelmében.

 

Tetszett? Érdekel? Jelentkezz!


Kattints fent a Jelentkezés menüpontra, VAGY IDE, töltsd ki az űrlapot és jelentkezz bátran.

Az előző életes "UTALVÁNY" megvásárlásával pedig előre bebiztosíthatod az időpontodat, s előtte érdemes meghallhatnod ezt a vezetett MEDITÁCIÓT.

Méhész Pál

Én abban tudlak segíteni, hogy elkísérlek az utadon. Az én feladatom, hogy kísérjelek, támogassalak abban, hogy a felszínre tudd hozni a blokkod okát, feldolgozhasd jelen vagy előző életeid fájdalmas eseményeit, megszabadulj a szenvedéstartalmától vagy épp megbocsájthass saját magadnak. Az utazás célja, hogy a múlt eseményeinek feldolgozásával megérkezhess a jelenedbe. Az én célom pedig, hogy ebben melletted legyek. A munka jelentős része a Tiéd :)